I.Állítás és kiindulási alap
Pontosítom a címbeli állítást: véleményem szerint az általános választójogon alapuló parlamentáris demokrácia nem létezik.
A demokrácia kifejezés jelentéseit a Wikipédia az alábbiakban foglalja össze:
- A demokrácia a társadalom jelentős számú, szavazati joggal rendelkező tagjainak hatalmából eredő politikai rendszer,[1] egy közös területen, ahol hatalmi fékekkel és ellensúlyokkal biztosítják a társadalom jól szabályozott működését, mint például a közhatalom gyakorlóinak kizárólagos hatalomra törésének a megakadályozását, a társadalmi igazságosságot és a jóléti társadalom megvalósulását.[2][3] A jogosultak közügyek döntéseiben való részvételi módja alapján közvetlen és képviseleti demokráciák létezhetnek.
- Olyan politikai rendszer, melyben a szuverén „nép”, tehát a társadalom összes teljes jogú tagja – nem egyén, kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja – igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is.[4][5]
- A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül.[6]- Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom.[7] A legtöbb közismert "demokrácia" közös jellegzetessége nem a közvetlen néphatalom, hanem a közhatalom választásának a legitimációja.
Bár a wikipédiát általában nem tekintik megfelelő szakmai forrásnak, azért a fenti jelentés tartalmak nagyjából megfelelnek a társadalomban élő képnek.
Az alábbiakban megvizsgálom, hogy a ma az általános választójogon alapuló parlamenti demokráciának nevezett politikai, államigazgatási rendszerek megfelelnek-e a fent körülírt kritériumoknak, amelyek leegyszerűsítve a felnőtt polgárok többségének uralmát, a társadalom és gazdaság működtetése és haladási iránya feletti ellenőrzésüket, döntési jogukat jelenti.
II.Értelmezés
Első látásra furcsa, sőt érthetetlen lehet, hogy miért kell értelmezni a fent megfogalmazott, egyértelműnek tűnő definíciókat, de az alábbiakban megpróbálom igazolni, mennyire indokolt pontosítani a konkrét jelentés tartalmat.
Már az alapvető értelmezés első gondolatánál meg kell, hogy álljunk: minden jelentés valamiféle hatalomról szól: „közhatalom, a többség hatalma, néphatalom..”.
Vajon bármely konkrét esetben, legyen az a múlt, vagy a jelen, tényleg hatalma volt/van legalább a többségnek, ha a nép egészének nem is?
Úgy tűnhet igen, hiszen sok esetben szabad választásokon dől el, hogy melyik párt, vagy ki alakít kormányt, s hogy az milyen programot próbál megvalósítani.
Valójában azonban a választás csak akkor igazi választás, ha a választók elegendő tudás, képzettség birtokában vannak a választáskor, továbbá ha az adott kérdésben, tárgykörben, amiről a választás szól, minden lehetséges választási alternatíva a választók elé van tárva, méghozzá a többivel azonos kidolgozottsági fokon és színvonalon.
A választóknak tehát képesnek kell megítélniük a választásuk tárgyát, és a választandó témában minden lehetséges alternatívát eléjük kell tárni, ahhoz, hogy helyesen dönthessenek.
Különben, ha nem így van, akkor a választás, a népfelség elve szánalmas bohózattá válik.
II.1. A választók alkalmassága
Nézzük meg, mi van akkor, ha a választók nem eléggé felkészültek, vagy mentálisan, szellemileg nem alkalmasak a választásra.
Ha az óvodában választást rendeznének, hogy lehessen-e korlátlanul mindenkinek bármikor bármennyi csokit ennie, vagy ne, biztosan a korlátlan csokievés pártja nyerne.Azután a nyertes tartaná a szavát, minden kisgyerek korlátlanul hozzájutna a csokihoz, és két napon belül mindenki rettenetes gyomorrontással ágynak dőlne.
Ha a bolondokházában a bolondok választhatnának a között, hogy maradjanak bezárva, vagy lehessenek szabadok, a szabadság párt győzne, majd dühöngő őrültek, önjelölt Napóleonok és Krisztusok lepnék el a környéket.
Ezek a példák arra, hogy mit történik, ha a választók vagy szellemileg (önmagukért felelősséget vállalni nem képes, elég tudással nem rendelkező gyerekek), vagy mentálisan (szellemi fogyatékosok, pszichopaták, őrültek) nem alkalmasak a választásra.
Ezen szélsőséges példákon túl talán egyetérthetünk abban, hogy a politika, államigazgatás, gazdaságirányítás sokkal bonyolultabb terület, mint a példákban említett csokievés engedélyezése, vagy az elmebetegek szabadon engedése.
Ezért az átlagpolgár, legyen az akár magasan képzett értelmiségi is, a politika, az államigazgatás, a társadalomszervezés bonyolultsága és komplexitása miatt majdnem olyan alkalmatlan a választásra, mint a kisgyerek az óvodában, vagy az elmebeteg a bolondokházában.
II.2. A megítélendő, választandó alternatívák teljessége és minősége
Mi van akkor, ha nincs minden alternatíva a választók elé tárva?
Tegyük fel, hogy egy embernek vakbélgyulladása van. Miután az ismerőse, természetgyógyásza, kuruzslója megvizsgálja, a következő diagnózisokat kapja:
a.,egyszerű gyomorbántalom, csak ki kell feküdni, és koplalni kell
b.,rontás van rajta, majd kézrátétellel, vagy imádsággal meggyógyítjuk
c.,vakbélgyulladása van, amire a kezelés néhány gyógynövény főzet, meg köpölyözés
A szerencsétlen betegnek három lehetőség közül kell választania, bármelyiket választja, belehal, pedig lett volna egy megoldás, egy rutinműtét, amelynek segítségével gyorsan túljutott volna a betegségén, de senki nem mondta el neki ezt a lehetőséget.
De hogy politikai, államigazgatási példát is mondjunk, a világ jelen politikai gyakorlatában még nem fordult elő az, hogy bármely országban bármely párt a programja középpontjába állította volna az általános fogyasztás-, termelés-, pazarlás csökkentést, a nyersanyag-, energia-, természeti erőforrások felhasználásának erőteljes visszafogását, a lakosság életmódjának e szerint való gyökeres átalakítását, holott véleményem szerint ezen intézkedések, átalakítások nélkül a világ a vesztébe rohan.
Mi van akkor, ha az alternatívák csak felületesen, hiányosan vannak a választók elé tárva?
Újabb példa: egy választási kampány fő szlogenje, eleme a személyi jövedelemadó csökkentés. A későbbi nyertes párt alaposan körbejárja azt, hogy mennyire jó és örvendetes dolog lesz a kormányra kerülése esetén a polgároknak számára az, hogy a nehezen megkeresett jövedelmükből lényegesen több marad a zsebükben, mert alacsonyabb lesz az adókulcs.
Azt azonban nem említik, sőt kerülik a kampány során, hogy ennek ára az alacsonyabb szintű egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, oktatás és rendvédelem lesz, merthogy ezekről a területekről kell elvenni forrásokat ahhoz, hogy a kieső adóbevételek ne okozzanak túl nagy költségvetési hiányt.
Így aztán az új kormányzati ciklus kezdetén hurráoptimista lakosságnak az alacsonyabb jövedelemadó miatt megnőtt nettó kereset mellett meg kell barátkoznia a horror magas egészségügyi költségekkel, aztán azzal is, hogy a csökkent rendőri jelenlét mellett nem ajánlatos napnyugta után az utcára merészkedni, vagy azzal, hogy a gyerekeik érettségije már semmire sem elegendő.
Valószínű, hogy amennyiben a választókat előre tájékoztatták volna arról, hogy a személyi jövedelemadó csökkentés a nyilvánvaló előnyökön túl milyen hátrányokkal jár, nagyon sokan meggondolták volna azt, hogy az adócsökkentést ígérő pártra szavazzanak.
Kampányrendezvény: érdemi érvelés, tájékoztatás és magyarázat nélküli ócska showműsor, hazugságokkal és bohóckodással.
Konlúzió
Ezekből az egyszerű példákból látható, hogy ha a választó nem alkalmas a választás tárgyát megítélni, vagy ha nincsen minden lehetséges alternatíva elé tárva, illetve, ha az egyes alternatívákról nincsen elég információ, akkor a választás nem választás, hanem szánalmas bohózat, vagy tragédia.
III. A választások tényleg hatalmat adnak a népnek?
A parlamenti választásokon - ahol pártok, pártszövetségek, vagy ritka esetben egyéni indulók indulnak – az dől el, melyik versenyző, vagy versenyzők alakíthatnak kormányt, és igazgathatják, vezethetik az adott országot, társadalmat néhány évig.
Elméletileg a választásokon a nép által kijelölt, a népet képviselő személyek, vagy csoportok (pártok) közül kellene választanunk, akik mind szellemileg, mind szakmailag, mind erkölcsileg alkalmasak arra, hogy valamiféle közös érdeket képviseljenek.
A gyakorlatban a pártok és jelöltjeik azonban valójában többségükben nem a népet képviselik, ellenkezőleg: a jelöltek a nép legextrovertáltabb, leginkább hatalom-, dicsőség-, vagy szereplésre éhes egyedei, akiknek fő célja saját maguk sikeres menedzselése, azaz hatalomszerzés és harácsolás, rosszabb esetben világmegváltás.
A pártok pedig valójában a meghirdetett céljaikkal, eszméikkel ellentétben nem a közjó elérésén munkálkodó szerveződések, hanem hataloméhes, szereplési mániás, nárcisztikus, mohó emberek falkái, akik azért álltak össze falkává, mert sokkal több esélyük van közösen hatalmaskodni, harácsolni és fontoskodni, mint külön-külön.
A pártpolitika, az állítólagos eszmék, irányvonal csak azért kellenek, hogy a választóknak, a tömegnek beadják azt a maszlagot, hogy ők, mármint a párt a népért, a köz érdekében teszik, amit tesznek.
Az mégsem lehet hivatalos ideológiájuk, hogy céljuk a harácsolás, az önkényeskedés, a választók becsapása, a közpénzek lenyúlása, magamutogatás, de minimum a jól fizetett, kényelmes élet sok médiaszerepléssel, mert ilyen hivatalos vezéreszmékkel ugyan ki szavazna rájuk.
Az ilyen emberekből álló párt (pártok) kormányzásának nagyon sok esetben semmi köze nincs sem a saját választási programjukhoz – ami ahhoz kellett, hogy hatalomra kerüljenek - sem a nép, vagy választói többség valódi érdekeihez, amelyekre a politikai elit általában magasról tesz.
„Honatyák” parlamenti verekedése. Valakik rájuk bízták az ország ügyeinek felelősségteljes intézését.
Felmerül a kérdés, hogy ha így van, akkor a választók miért tűrik el azt, hogy ilyen indíttatású, önző és cinikus falkák, pártok vezessék az országukat?
Azért történhet ez meg, mert a nép többsége nem politikusokból, jogászokból, közgazdászokból, társadalomtudósokból és médiaszakemberekből áll, ezért a kormányzás során el lehet adni ennek a többségnek a vizet borként, a feketét fehérként, a gyilkosságot életmentésként.
Azonban éppen a tengernyi hazugság, manipulálás és a tömegek becsapásának, megtévesztésének általános gyakorlata miatt nagy általánosságban elmondható, hogy a pártok és politikusaik nem képviselik a népet.
Amit tesznek, azt nem a népért, a közért teszik, hanem azért, hogy hatalomhoz jussanak, a hatalomban pedig azért, hogy benne maradhassanak.
Vajon egy ilyen kormányzás lenne a nép hatalma, vagy a nép többségének hatalma? Nevetséges.
IV. Szakértelem, szakmaiság, szükséges ismeretanyag
Ahhoz, hogy valaki jól válasszon, felelősséggel válasszon, feltétlenül szükséges, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű adathoz férjen hozzá, illetve, hogy legyen elegendő tudása, szakértelme a választáshoz.
Ha az átlagembert felkérik, hogy válasszon egy részecskefizikai szakterületen belüli teóriák közül, amik ugyanarra a jelenségre lettek kidolgozva, de egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, valószínűleg ledermed, visszariad, vagy véletlenszerűen tippel.
Az államigazgatás, politika, a nagyobb társadalmi-gazdasági kérdések legalább olyan bonyolultak, mint a részecskefizika, ráadásul megválaszolásuk, sőt, egyáltalán értelmezésük szakmák, szakterületek sokaságának ismeretét követeli meg.
Mégis, a választási kampányokban, vagy népszavazások során a teljesen felkészületlen, tájékozatlan, manipulált, sőt sokszor mentálisan is alkalmatlan (pl.demenciában szenvedő, alkoholista, kábítószerfüggő) emberek tömegeit kényszerítik, vagy jogosítják fel választásra úgy, hogy a választható lehetőségeket legfeljebb elnagyolva, lebutítva, hiányosan ismerhetik, messze a kellő részletesség és alaposság nélkül, és pont a legfontosabb választható alternatívákról szó sem esik.
V. Népképviselet, jelöltek
A választási folyamat, kampány során az állampolgároknak a hivatalos pártprogramokon kívül a jelöltek személyét, jellemét és képességeit is mérlegre kell, legalábbis kellene tenniük. Ebben azonban a kampányokban, sőt, úgy általában a médiában a politikusokról megjelenő kép nem segít nekik, ellenkezőleg: legtöbbször csúnyán megtéveszti őket.
A pártok többsége a jelöltjeit nem erkölcsi, szellemi, szakmai alkalmasság alapján választja meg, hanem külső (kinézet), jó (mellé)beszélőképesség, és eladható családi háttér alapján.
A kissé ragyás, hajlott hátú, dadogós, elvált, gyermektelen, de erkölcsös, zseniális közgazdász és politikus szinte esélytelen mind a jelöltségre, mind jelöltség esetén a győzelemre.
A jó kiállású, de üresfejű seggfej viszont, aki kiválóan megtanult ócska közhelyeket magabiztosan, mint revelációkat előadni, egyébként pedig egy látszatházasságban él a feleségével (akivel valójában gyűlölik egymást), és van három rosszul nevelt kölyke, gyakorlatilag biztos befutó.
Természetesen a politika, a hatalom, a pártok fokozottan ügyelnek arra, nehogy vezetőik, jelöltjeik valós képességei, felkészültsége, jelleme kiderüljön, holott éppen ez lenne a célja egy választási folyamatnak.
A választóknak pedig joguk és szükségük lenne tudni azt, hogy kiket hatalmaznak fel az ország ügyeinek intézésére, közpénzek, a közös vagyon kezelésére, a közösség képviseletére.
VI. A hatalom igazi birtokosa
Sok országban - különösen a fejlett országokban – már régóta nem a politika kezében van a tényleges hatalom, hanem a nagy, egymással összefonódott pénzügyi-ipari-kereskedelmi-média érdekcsoportok kezében.
Az ilyen országokban kialakult az a maximum három-négy párt (van ahol csak kettő), amelyek időnként egymást felváltva hozzák létre a mindenkori kormányt.
Miután ezek a pártok teljes mértékben függenek az őket háttérből támogató érdekcsoportoktól, kormányra kerülve is ezen érdekcsoportok irányítása alatt állnak.
A két- vagy három jelentősebb párt mögött álló érdekcsoportok, ha harcolnak is egymással, kifelé mégis zárt egységet alkotnak abban az értelemben, hogy magukon kívül mást a hatalom közelébe se engednek.
Nem engedik meg azt sem, hogy a pártjaik által szajkózott, és sulykolt politikai irányokon kívül más politikai eszme, vagy törekvés érdemi figyelmet kaphasson. Ezt többnyire nem erőszakkal érik el, hanem a kezükben lévő médián, illetve a közvélemény befolyásolásán keresztül, ha kell, a nem kívánatos személyek konkrét és hazug megrágalmazásával, lejáratásával.
Illúzió tehát csupán az a gondolat, vagy remény, hogy a Föld bármely országában bármilyen jelentős választásnál a választók tényleg megismerkedhetnek valamennyi reális alternatívával, és azokról azonos mennyiségű, magas színvonalú tájékoztatást kapjanak.
Ugyanígy sok országban az is illúzió, hogy a parlamenti választásokon megválasztott kormányé a tényleges hatalom.
VII. Következtetések
Összefoglalva a fentieket megállapíthatjuk, hogy a demokrácia, különösen a parlamenti választásokon és általános választójogon alapuló képviseleti demokrácia gyakorlati megvalósulása nem lehetséges, mert:
1.
A választók átlaga messze nem rendelkezik azzal a szakmai tudással, képzettséggel, ismeretanyaggal, ami szükséges lenne ahhoz, hogy megítéljék a választás tárgyát, a választási programokat, az országuk reális gazdasági, politikai, szociológiai helyzetét, vagy akár csak a jelöltek valós képességeit, jellemét.
2.
A választásokon soha nincsen minden reális alternatíva a választók elé tárva, de a felkínált alternatívákkal kapcsolatban sincs elegendő információjuk, sőt sokszor hamis információkat kapnak mind az országuk állapotát, mind a jövő lehetőségeit illetően.
Választási plakát. Ordas hazugságok, indoklás, alátámasztás és természetesen következmények nélkül.
3.
A választók képviseletét felvállaló jelölteket valójában nem a választók jelölik, hanem a pártok. Ezek a jelöltek túlnyomó többségükben sem erkölcsileg, sem szakmailag nem alkalmasak arra, hogy a népet képviselve az országot kormányozzák.
Ezen felül a kampányok során, de a napi politikában is a jelöltek, képviselők, kormánytagok, pártvezetők valós jellemét, képességeit lehetetlen megítélni, mert a nyilvánosságnak mutatott képük, attitűdjeik szinte egytől-egyig hamisak, mesterkéltek.
4.
A tényleges hatalom egyre több országban egyre inkább a magántulajdonban lévő pénzügyi-gazdasági érdekcsoportok kezében összpontosul, a politika kénytelen-kelletlen ezek érdekeit szolgálja.
Emiatt a választások jó része üres színjáték, ahol a versengő pártoknak, jelölteknek úgy kell tenniük, beszélniük, mintha valami eredeti, és a köz számára jó dolgot akarnának, miközben csak egészen kis dolgokban térhetnek el attól az iránytól, amit a tényleges hatalom diktál.
És ez az irány egyáltalán nem a közjóról, a közérdekről szól, hanem profitról, hatalomról és önzésről, a társadalom többsége iránti teljes közömbösségről.
Az igazi hatalom birtokosai, a gazdasági érdekcsoportok arra használják fel a tudatlan és megtévesztett lakosságot, hogy velük, pontosabban a választásukkal takarózzanak, a választási színjátékkal fedjék el, illetve legitimálják, hogy valójában azt csinálnak, amit akarnak.
Mindez azt jelenti, hogy az általános választójogon alapuló képviseleti demokrácia, vagy parlamenti demokrácia csupán szép illúzió, ábránd, amely megvalósíthatatlan.
VIII. Kiegészítés, pontosítás
Eszerint a demokrácia egyáltalán nem létező gyakorlat?
Nos, ez nem egészen így van. A kezdeti polgári demokráciák, de még a 2500 éves görög demokrácia is bizonyos részeiben jobban hasonlított a demokrácia szó szerinti és pontos értelmezéséhez, mint a mai politikai rendszerek.
Miért? Mert a kezdetekben csak az állampolgárok - pontosítsunk: a felnőtt lakosság - csak kis része szavazhatott, történetesen az uralkodó, és/vagy vagyonos réteg férfi tagjai.
Ezeknek egyrészt sokkal nagyobb rálátása volt a dolgokra, mint a társadalom egészének, másrészt iskolázottabbak, műveltebbek voltak az átlagnál, harmadrészt pedig érdekeik sok tekintetben egybeestek, különösen az alsóbb osztályokkal, rosszabb vagyoni helyzetű rétegekkel szemben.
Az USA alkotmányának eredeti példánya. Ekkor még komolyan gondolták a demokráciát, azonban nők, indiánok és rabszolgák nélkül.
A szűk kisebbségen belül tehát valamilyen módon működhetett a demokrácia, természetesen rengeteg hibával. A polgárok szeszélyessége, irigysége és kisszerűsége miatt például a görög demokrácia korszakáról több történész azt tartja, hogy rosszabb hatékonysággal működött, mint az azt megelőző rezsim. Állandó viszálykodás, tehetséges vezetők elűzése, tehetségtelenek felemelése, kapkodás jellemezte a görög demokráciát, és ma sokan úgy tartják, hogy Athén a demokráciát megelőző korokban lett naggyá, és a demokrácia ezt a nagyságot erodálni kezdte.
A demokrácia olyan alkalmakkor működőképes és hatékony, amikor a közösség nagyjából azonos információk birtokában van, minden lehetőség vizsgálható és mindenki ért az eldöntendő dolgokhoz.
Ilyen eset az orvosi konzíliumok területe. Orvosok gyűlnek össze - bár különböző szakismeretekkel (belgyógyász, sebész, altatóorvos, ideggyógyász, urológus, stb.), de azonos alapképzettséggel - azzal a céllal, hogy egy-egy orvosi esetet, egy-egy betegséget, annak kezelési módjait, esélyeit elemezzék, majd meghatározzák a konkrét teendőket.
A konzíliumon elhangzottakat nagyjából mindenki érti, minden lehetséges kezelési, gyógyítási alternatíva előkerülhet, amelyet bárki is ismer, azok minden lehetséges mellékhatásával, veszélyével és esélyével, ezen felül a cél közös: a beteg gyógyuljon meg.
Azonban paradox módon pont az ilyen jellegű szakmai (nem csupán orvosi) konzíliumok az összes résztvevő hasonló tudása és az adott konkrét ismeretanyag miatt sokszor végül nem demokratikus szavazással döntenek fontos ügyekben, hanem az egzakt, minden hozzáértő számára világos adatok, tendenciák és esélyek alapján az ügyek maguk döntik el saját magukat.
Miért? Mert minden adat, esély és tapasztalat együttese mutat valamerre: az optimális irányba.
Tegyük fel, van egy rákos beteg, akinek kezelési módjáról kell dönteni. Alapvetően három kezelési mód közül lehet választani: kemoterápia, gyógyszeres kezelés és műtét.
Figyelembe véve az adott beteg saját, egyéni jellemzőit is (életkor, általános egészségi állapot, egyéb betegségek, stb.), a hasonló betegségekkel és kezelésekkel kapcsolatos statisztikák megadják a választ, melyik kezelési mód, vagy a kezelési módok melyik kombinációja esetén lesz a betegnek a legnagyobb százalékos esélye a gyógyulásra.
Az adatok, tények és statisztikai valószínűségek ismeretében már igen nehéz lenne megindokolni azt, hogy miért ne a legnagyobb eséllyel bíró lehetőséget válassza a szakmai grémium.
Ez az elv igaz minden olyan kérdésre, problémára is, amelyre az egyes társadalmaknak, országoknak, közösségeknek meg kell adniuk a választ: minden kérdésre, legyen az bármilyen nehéz, szakmailag összetett, ellentmondásokat magában hordozó kérdés, valójában mindig van egy adott pillanatban optimális válasz.
Ha így van, akkor meg kinek és mit kellene választania?
És itt jutunk el a végső problémáig: szükséges-e a világban jelenleg sok helyen eljátszott látszatdemokrácia, vagy nem, és ha nem, van-e helyette más?
Erre a kérdésre a blog 2.részében próbálok választ adni.
